• Régi zene, Középkori zene (500–1400), ars antiqua (1170–1310), ars nova (1310–1377), ars .. (1360–1420), Reneszánsz zene (kb. 1400–1600), Barokk zene (kb. 1600–1750), Bécsi klasszika (1750–1827), Klasszicista zene (kb. 1730–1820), Romantikus zene (kb. 1810–1900), 20. és 21. századi klasszikus (- napjainkig), Impresszionista (kb. 1890–1925), Neoklasszicista (1920–1950), Posztmodern (1930-tól napjainkig), Kísérleti zene (1950-től), Kortárs klasszikus zene (1945 vagy 1975 - jelenkor)

"A zenetörténet a zene múltjával foglalkozó tudományág, amely a zenetudománynak, és egyúttal a történettudománynak is egy ága. A zenetörténet hagyományosan az európai (és a 19. századtól az amerikai) egyházi és világi komolyzene történetével foglalkozik. A vele párhuzamosan létező népzene, a 20. században kialakult dzsessz, popzene és filmzene történetét nem szokták tárgyalni a kézikönyvek. Az Európán kívüli világ egyes kultúrájában is kialakultak az európai komolyzenéhez hasonló szabályozott zenefajták, így bizonyos értelemben lehet beszélni Európán kívüli műzenéről (klasszikus muszlim zenéről, klasszikus indiai zenéről, klasszikus kínai zenéről, klasszikus afrikai zenéről).[1] Utóbbiakat általában nem szokták tárgyalni a zenetörténeti kézikönyvek, és – gyakorlatukat követve – ez a szócikk sem.

Az európai klasszikus zenében a magyar zeneszerzők közül elsősorban három személy: a nagyrészt külföldön működő Liszt Ferenc (1811–1886), Bartók Béla (1881–1945), és Kodály Zoltán (1882–1967) tett szert nagyobb hírnévre. Ettől függetlenül azonban a magyar klasszikus zenének is hosszú története, nevezetes alkotói vannak, akikkel részletesebben a Magyar klasszikus zene szócikk foglalkozik."

Forrás: Wikipédia